„No-go zónák” az iszlám történelmében

Az európai muszlim populáció folyamatos növekedése vitát váltott ki az európai városokban történő letelepedésük természetéről. Hivatalosan tagadják a „no-go zónák”, vagy a „saría által kontrollált területek” létezését, mégis a városban lakók ezeket a területeket legjobb esetben is csak rossz környéknek hívják, és azt tanácsolják, hogy ne menjenek ezekre a helyekre, mert nem biztonságosak, különösen magányos, lengén öltözött nők számára sötétedés után. Daniel Pipes amerikai kutató, a Middle East Forum alapítója és elnöke tapasztalata azt mutatja, hogy a rendvédelmi szerveknek teljesen más véleményük van az ezen területekre való belépésről, mint a hétköznapi állampolgároknak. Pipes azt a következtetést vonta le, hogy a nem muszlim civilek szabadon mehetnek ezekbe a zónákba, a lakók csak a kormány képviselőit tekintik célpontnak, ezért részleges no-go zónáknak hívta ezeket. Meg kell azért jegyezni, hogy Daniel Pipes mint nyugati öltözködésű férfi, nem szegi meg a saría szabályait, de egy egyedülálló, nyugati stílusban öltözött nő igen.

A mai no-go zónák létezésének és működésének van egy történelmi párhuzama. A keresztény Közel-Kelet és Észak-Afrika iszlám hódításának korai éveiben, a városok és területek vagy katonai győzelemmel kerültek muszlim uralom alá (anvatán), vagy a káfirok (nem-muszlimok) „békés” megadásával (szolhán). A különbség abban állt, hogy amikor egy város megadta magát és a szolh megegyezést aláírták (békeszerződés), annak rendelkezéseit a későbbi muszlim vezetőknek be kellett tartani. Ezért három különböző megközelítést használtak a legyőzött népességre: (a) azok a területek, amelyeket erővel, megegyezés nélkül győztek le (anvatán); (b) az amszár al-muszlimín, arabok által alapított helyőrségek és (c) a legbonyolultabb esetek, ahol a városnak volt egy szolh egyezménye, de idővel a növekvő muszlim népesség megváltoztatta a város jellegét.

Együttélés vagy alávetés?

Az Ibn Abbas által írt hadísz a muszlimokat arra kötelezi, hogy az eredeti szolh egyezményeket tartsák be, de a 8-9. században a helyzet megváltozott és új kérdések merültek fel. Követhetik-e a dimmik (alávetett keresztények és zsidók) az életstílusukat még akkor is, ha egyre nagyobb a muszlimok aránya? Megtarthatják templomaikat, kongathatják-e harangjaikat, eladhatják-e disznaikat és borukat? – vizsgálta Dr. Milka Levy-Rubin, a jeruzsálemi héber egyetem történésze a korabeli kérdéskört. (Levy-Rubin 2011, 63-64) Az eredeti hódítók nem különösebben törődtek a legyőzött káfirok életstílusával. Nem volt meg a megfelelő létszámuk, és inkább a folyamatban levő dzsihádra és befolyásuk kiterjesztésére összpontosítottak. Megalapították a miszr táborokat (többes számban amszár), elkülönülve az alacsonyabb rendű káfiroktól, hogy megőrizzék a morált, megvédjék magukat az ismeretlen környéktől és idegen kultúrától, és hogy felkészüljenek a fosztogatásokra és a további hódításokra. Nem volt kulturális súrlódás mindaddig, amíg nem volt szélesebb körű interakció a megszálltak és a megszállók között.

Azonban nem kellett sok idő, hogy ezek a súrlódások kialakuljanak. A muszlimok elkezdtek ezekben a dimmi városokban letelepedni, a nem-muszlim kereskedők pedig az amszár körül. Vita alakult ki a hadísz értelmezése körül, hogy mi számít miszr-nek. A vitában győztes értelmezés szerint bármely várost, amelyben jelentős az iszlám népesség, miszr-nek kell tekinteni, ahol a dimmik életét ennek megfelelően kell korlátozni. Al-Shaybani és al-Tabari osztotta ezt a véleményt, és azt vallotta, hogy a dimmiket ki kell űzni az amszárból, mint ahogyan ki lettek űzve Medinából és később Kúfából Ali Ibn Abu Taleb által. Az egyetlen engedmény, amit al-Shaybani adott, hogy a városok peremén új lakóházakat alakíthattak ki. Al-Sarakhsi, a hanafita iskola (a szunnita iszlám egyik ága) egyik tudósa szerint, nem voltak rögzített jogaik és kiváltságaik, és a szolh egyezmény csak addig volt érvényben, ameddig a muszlimok nem voltak túlnyomó többségben a városban. (Levy-Rubin 2011, 65-67)

Közvetlenül a hódítás után, a muszlimok messze voltak attól, hogy többséget, vagy éppen a népesség jelentős arányát alkossák. Azonban ez a 8. században megváltozott. A muszlimok letelepedtek olyan városokban, amelyeket előzőleg csak káfirok laktak, és a szolh egyezmény kikötéseit sértőnek találták. Új szabályozásokat kellett bevezetni, hogy a növekvő muszlim népesség követeléseinek eleget tegyenek. Ezek a változó körülmények okozták a dimmikre vonatkozó jogi keretek egységesítését. (Levy-Rubin 2011, 68) Nyilvánvalóan a három előzőleg említett megközelítésből a leginkább korlátozó érvényesült, és minden muszlim többségű várost miszr-nek tekintettek.

Keresztények és zsidók az iszlám világképben

Az iszlám doktrína engedélyt ad a hitetlenek elleni erőszak alkalmazására, pontosabban az Ahl al-Kitáb, vagyis a könyv népei (keresztények-zsidók) ellen, akik előzőleg már megkapták a szentírást, de eltávolodtak annak „eredeti” lényegétől. Meg kell alázni őket egészen addig, ameddig vagy behódolnak és megfizetik a dzsizja adót vagy áttérnek az iszlámra, vagy meghalnak.

Korán 8:39: „És harcoljatok ellenük, amíg nem lesz több kisértés, és amíg a vallás egyesegyedül Allahé. Ha azonban abbahagyják, Allah átlátja azt, amit cselekszenek.

Korán 9:5: „Ha tehát a szent hónapok letelnek, akkor öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek őket! Fogjátok el őket! Ostromoljátok meg őket! Állítsatok nekik csapdát az összes leshelyről! Ha azonban megbánással fordulnak Allahhoz, elvégzik az istentiszteletet és zakatot fizetnek, akkor hagyjátok őket szabadon az ő útjukon! Allah megbocsátó és kegyes.

Korán 9:29: „Harcoljatok azok ellen, akik megkapták az Írásokat (zsidók és keresztények), de nem hisznek Allahban vagy a Végső Napban. Ők nem tartják tilosnak, amit Allah és az Ő Küldötte megtiltott. A keresztények és a zsidók nem követik az igazság vallását mindaddig, míg be nem hódolnak, és meg nem fizetik a fejadót [dzsizját], és megalázottá nem válnak.

Meg kell jegyezni, hogy az iszlám minden más vallás fölött maga hoz ítéletet, ezért nem számít, hogy ki tartja magát kereszténynek, vagy zsidónak. A keresztényeknek például fel kell adniuk vallásuk bizonyos alaptételeit annak érdekében, hogy ne tekintsék őket istenkáromlónak, vagy politeistának. (A Korán a k-f-r szótőt használja rájuk, vagyis káfirként definiálja őket).

Korán 5:17: „Bizony hitetlenek azok, akik azt mondják: „Isten a Messiás Mária fia.””

Korán 5:72: „Hitetlenek azok, akik azt mondják: „Allah a szentháromság közül a harmadik.” De nincs más isten, csak egyetlen isten! Ha nem hagyják abba azt, amit mondanak – bizony a hitetleneket közülük fájdalmas büntetés fogja sújtani!

Korán 4-171-172-173: „Ó könyvek emberei! Ne lépjétek túl a határt a ti vallásotokban és ne mondjatok Allahról mást, csak az igazságot! Jézus, a Messiás, Mária fia csupán Allah küldötte, és az ő szava, amit sugalmazott Máriának, és belőle kiáradó szellem. Higgyetek hát Allahban és az ő küldötteiben és ne mondjátok azt, hogy: „Szentháromság!” Hagyjátok abba! Jobb az nektek! Allah csupán egyetlen isten. Magasztaltassék! Hogyan is lehetne gyermeke! Övé mindaz, ami az egekben és a földön van. Allah elégséges istápoló! A Messiás büszke arra hogy Allah szolgája legyen, ahogyan a közelálló angyalok is. Akik azonban fennhéjáznak és felfuvalkodnak, azokat fájdalmas büntetéssel bünteti és nem találnak maguknak Allahon kívül sem védelmezőt, sem segítőt.”

Hidzsra – a „szent vándorlás”

A szentírás arra is bátorítja a muszlimokat, hogy Allah szolgálatában vándorútra keljenek.

Korán 16:41: „És akik elvégezték Allahért a hidzsrát, miután jogtalanságot szenvedtek, azoknak már az evilágon szép lakhelyet készítünk. A túlvilági fizetsége azonban nagyobb. Bárcsak tudták volna!”

Az iszlám tanok ezen sorai ugyanabba az irányba mutatnak – a hitetlenség földjére vándorolni, téríteni, és a hitetleneket leigázni. Az eredeti hidzsra célja a jatribi (medinai) muszlim közösség erősítése volt azért, hogy Mohamednek elégséges katonai ereje legyen a mekkaiak legyőzésére. Miután ez a cél megvalósult, a vándorlás már nem volt annyira hangsúlyos egészen a nagy közel-keleti és észak-afrikai dzsihád-hódításig, és az ott korábban elterjedt keresztény, zoroasztriánus, zsidó és más kultúrák kiirtásáig. Ettől a ponttól a hidzsra újra elindult, ezúttal az egyik miszr-be, azaz katonai városba. Az ebből a korszakból származó hadísz verziók tisztán mutatják a migráció és az éppen folytatott dzsihád katonai szükségletei közötti kapcsolatot – mutatja be a korszakot Khalil Athamina, a Ramallahi Birzeit Egyetem történész professzora, aki részletesen írt a korai arab hódításról és a dimmik státuszáról publikációiban. Ezekben az időkben az amszár-ba történő migráció erőteljes volt, és egész törzsek jelentek meg, hogy letelepedjenek a káfirok földjén. A bevándorlóknak (muhadzsirun) el kellett vágniuk minden köteléket a szülőföldjükkel, és teljes mértékben a hódításra kellett összpontosítaniuk (Athamina 1987, 9-10).

A miszr jelentőségét mutatja az iszlám civilizációban, hogy így hívják arabul Egyiptomot, a legnagyobb arab országot. Azon a helyen, ahol a harmadik ilyen miszr tábor épült (Kúfa és Bászra után), ma a legnagyobb arab város, Kairó áll. Ezt a várost a helyiek Miszrnek nevezik.

Migráció és politikai iszlám

Ha az olvasó hasonlóságot vél felfedezni a 7-8. században zajló, keresztény Közel-Kelet és Észak-Afrika iszlám meghódítása és aközött, ami manapság történik, ez nem véletlen egybeesés. A dzsihád és a hidzsra összefügg, és folyamatosan történik amióta Mohamedet Mekkából kiutasították. Csupán az európai nemzetek tudták ezt feltartóztatni a 17. században tudományos és technológiai fölényükkel. Amíg a dzsihádot lándzsákkal, íjakkal és bárdokkal tudták folytatni, ez volt a közismert módja a káfirok megsemmisítésének. Amikor a szemtől-szembeni küzdelem nem túl sikeres, más utakat kell találni ugyanannak a célnak a megvalósításához.

Ma, amikor Európa teljes mértékben elvesztette saját identitását és képtelen beazonosítani a) önmagát, b) ellenségeit, és c) a kettő közötti határvonalat, a dzsihád eszköze ismét a hidzsra. Az identitászavar egy hatalmas szívóhatást hoz létre, amely meghívja az iszlámot ürességébe és tévelygésébe. Ilyen körülmények között a migráció Allah új területi hódításainak a leghatékonyabb módja. Csakúgy, mint a korai középkorban, egyedülálló férfiak nagyszámú és fegyelmezetlen tömege szakad el otthonról csoportokban, hogy az amszárban letelepedjenek. Ennek a hidzsrának a célpontja a mi időnk miszr-e, muszlim gettója, amely az aktuális időszak dzsihádjának végrehajtásához a legkedvezőbb helyre települ. A 7. században ez kiterjedt síkságra helyeződött, ahol az arab könnyűlovasság a leghatékonyabban tudott fellépni a káfir hadseregek ellen. Ma ott találhatók, ahol a modern dzsihád a legeredményesebben kivitelezhető, a nagyvárosok puha célpontjai körül. Ezek a „no-go zónák” hasonló célokkal működnek – megelőzni az alacsonyabb rendű káfirokkal való keveredést, érvényre juttatni a saríát, és előkészülni a jövőbeni támadásokra, hódításokra, mint ahogyan a molenbeek-i támadók is teljes biztonságban tervezték meg a környék elleni tevékenységüket. Őket a helyi lakosok védelmezik és dicsőítik. A miszr lakói számára ők a dzsihád harcosai, akik az Allah szuverenitásán alapuló iszlám világrendért harcolnak. A történelem azt is megtanítja nekünk, hogy a káfir többség felé kinyilvánított viszonylag békés és elnéző magatartás gyorsan semmivé foszlik, amikor a muszlimok és a káfirok számaránya megváltozik. Ez a demográfiai változás néhány évtizeden belül megtörténik. Semmi okunk azt gondolni, hogy a káfirokkal szembeni hozzáállásban ennek nyomán bekövetkező változás eltérő lesz a történelmi példától.

BIBLIOGRAPHY

Athamina, Khalil. 1987. “A’rāb and Muhājirūn in the Environment of Amṣār.” JSTOR. Accessed 04 30, 2016. http://www.jstor.org/stable/1595909?seq=1#page_scan_tab_contents.

Levy-Rubin, Milka. 2011. Non-Muslims in the Early Islamic Empire: From Surrender to Coexistence. New York: Cambridge University Press.

Pipes, Daniel. 2015. danielpipes.org. 12 02. Accessed 04 27, 2016. http://www.danielpipes.org/16322/muslim-no-go-zones-in-europe.

Jelen a cikk a Politikai Iszlám Tanulmányok Központja magyar kutatójának munkája. A tanulmány angolul is olvasható a Center for the Study of Political Islam blogján (http://cspi-int.blogspot.hu/2016/06/amsar-and-no-go-zones.html?m=1).

A cikk rövidített verziója a Magyar Idők véleményrovatában is olvasható ( http://magyaridok.hu/velemeny/no-go-zonak-europaban-1034215/ ), illetve alapul szolgált a Vehír népvándorlásról szóló cikkéhez is ( http://vehir.hu/cikk/35271-a-dzsihad-eszkoze-a-vandorlas-es-a-muszlim-getto )

Share this post