Egyre-másra hallani, olvasni olyan áldozathibáztató véleményeket, amelyek szerint a nyugati világnak en bloc kötelessége a harmadik világot támogatni, onnan „menekülteket” befogadni, hiszen a nyugat a gyarmatosítás során ezeket a területeket kizsákmányolta, tehát felelős ezeknek a területeknek a káoszba fulladásáért és elmaradottságáért. Egyesek azt a véleményt is megfogalmazzák, hogy a mostani migrációs hullám és az annak nyomán bekövetkező dzsihád támadások egyfajta jogos büntetés, és a nyugat most visszakapja mindazt a szenvedést, amelyet a gyarmatosítás idején okozott.
Egy kalap alá veszik a volt gyarmatosító, nyugati civilizációjú nemzeteket a gyarmatokkal sosem rendelkezőkkel, azonban nem esik szó azokról a népekről, akik ugyan nem nyugatiak, de történelmük során hatalmas birodalmakat hoztak létre. Ezek a vélemények teljesen légbőlkapottak, és alattomos céljuk a fehér, keresztény európai emberben való bűntudatkeltés, a már így is krónikus etnomazochizmus (lásd Guillaume Faye) minden határon túl való felerősítése, és Európa muszlim tömegek általi megszállásának pszichológiai hadviseléssel történő előkészítése.
Inkább az imperializmus szót fogom használni, mivel ez a gyarmatosítók mellett magába foglalja azokat is, akik nem elsősorban gazdasági előnyök miatt gyarmatosítottak, hanem szárazföldi-bürokratikus birodalmakat hoztak létre. Abból indulunk ki, hogy az imperializmus rossz, és nem megyünk el abba az irányba, mint a Monty Python ment el a Brian életében, az emlékezetes „Mit adtak nekünk a rómaiak?” jelenetben. Ha az imperializmus rossz, akkor minél tovább tartott, annál rosszabb, és figyelembe vehetjük azt is, hogy a hódítás mennyi kárt okozott kulturálisan, demográfiailag és gazdaságilag.
A modern kori gyarmatosítás a nagy földrajzi felfedezésekkel kezdődött, a 15-16. század fordulóján. Az első gyarmatok az amerikai kontinensen jöttek létre, és itt irtózatos pusztítást hoztak a támadók, valamikori nagy birodalmak hírmondó nélkül tűntek el. Ezek a területek jó háromszáz évig voltak gyarmati sorban, India pedig különböző mértékű nyugati gyarmatosításnak volt kitéve 1502-től 1947-ig. Ezek szerint a legmérgesebbek a nyugati világra most az indiaiak és az amerikai kontinens őslakosai. Azonban nem azt tapasztaljuk, hogy a navajók, vagy a brazil favellák őslakosai szállnának bele repülővel a WTC-be, vagy mészárolnák a spanyolokat, portugálokat európai fővárosaikban. Ugyanígy nem haragos hinduk és a szikhek milliói özönlenek Európába. Megemlíthetjük Hong Kongot és Szingapúrt is (kb. 120-150 év brit gyarmatosítás). Szingapúrban sem ásványkincsek, sem ivóvíz, sem termőföld nem található (a túlnépesedett sivatag szomjazó lakóinak figyelmébe), mégse dühös szingapúriak fejeznek le Londonban brit katonákat bozótvágó késsel, sőt, aki igazán komoly tudást akar, az Szingapúrban jár egyetemre.
Mások éppúgy a dzsihád célpontjainak listáján vannak, mint Nagy-Britannia vagy Franciaország…
…azonban gyarmatosító múlt miatti bűntudat nehezen kelthető bennük. Ide tartozik pl. az egykori gyarmat India, Nigéria, Kenya és Szudán. Itt persze nem kerülhet elő a gyarmatosítás-kártya, sem a rabszolgatartás, hiszen éppen a feketék szenvedték el a rabszolgasorsot, csak azt nem szokás megemlíteni, hogy a fehérek általi rabszolgatartás az amerikai gyarmatokon messze elmaradt attól – mind időben, mind lélekszámban -, amit a muszlim rabszolgavadászoktól kellett elszenvedniük. A muszlim rabszolgakereskedelem az iszlám dzsiháddal egyidőben kezdődött, és egyes területeken (pl. Mauritánia és Szudán) a mai napig létezik, az atlanti rabszolgakereskedelem a 15. század legvégétől tartott a 19. század közepéig. Tehát a muszlim rabszolgavadászat egy jó ezer évvel lekörözi a fehér ember embertelenségét. Az atlanti rabszolgakereskedelem áldozatainak számát mintegy 12-16 millióra becsülik, a muszlimét közel 30 millióra, vagy akár még sokkal többre is, mivel igazán megbecsülni csak azok számát lehet, akik célba is értek. Míg az atlanti rabszolgakereskedelemben 10% körüli volt az út közbeni veszteség, addig a muszlimok esetében mintegy 80%. Ebben nagy szerepet játszott a kasztrálás gyakorlata is, melynek során az áldozatok legalább 60%-a életét vesztette. A muszlimok nem csak Afrikából hurcoltak el rabszolgákat, hanem Európából is, főleg a Mediterráneumból, a Balkánról, de Magyarországról is. Arról sem esik szó, hogy a világtörténelemben minden civilizáció gyakorolta a rabszolgaságot, de csak egyetlen egy, a nyugati szüntette azt meg önként, súlyos testvérháborúkat vállalva miatta (lásd amerikai polgárháború).
Harmadsorban vegyük azokat a területeket, ahol a nyugati imperializmus akkora károkat okozott, hogy azért most jogosan issza meg Európa a fekete levest. A legnagyobb káosz a Közel-Keleten van, azon belül is főleg Szíriában, és Irakban. Azt is szokták mondani, hogy a közel-keleti népek identitását frusztrálják a nagyhatalmak által önkényesen meghúzott államhatárok. Ha van a világon olyan nép, amelynek a nemzeti identitását súlyosan sértik a nagyhatalmak által önkényesen húzott határok, akkor az a magyar. Mégsem magyar kamionsofőr hajt végig a nizzai parti sétányon, hanem arab, pedig sok magyar szidja a franciákat egy pofa sör mellett a határok miatt.
Lássuk most a Közel-Kelet gyarmatosítását. Az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt eltöltött kb. öt évszázad után (amely imperialista időszakot az imperializmust hibáztatók szemrebbenés nélkül figyelmen kívül hagyják), Szíria francia mandátumterület lett – és nem is igazi gyarmat – Irak pedig brit. Szíria 24 évig szenvedte el ezt a sorsot, Irak pedig tragikusan hosszú 11 esztendőt töltött a brit iga ólomsúlya alatt. Észak-Afrika egy része mintegy 120 évig volt gyarmati sorban (300 évnyi oszmán uralom, kalózkodás és fehérellenes rabszolgavadászat után), az itt okozott kár azonban mégsem mérhető más alávetett területek pusztulásához, mint például a kb. ugyanennyi időt felölelő török hódoltsághoz, amely a magyar lakosságot 4 millióról 1.5 millióra redukálta, és Európa legtermékenyebb földjeit kopár pusztasággá változtatta. Ha most megfelelő empátiával szemlélem a levantei nyugati imperializmus történelmét, akkor egy könnycsepp már majdnem össze is gyűlne a szemem sarkában, de ekkor eszembe jut Szaúd-Arábia és Irán, a két leginkább nyugatellenes, a dzsihádot és iszlamizációt legjobban támogató iszlám állam. Ez a két ország, hasonlóan a szintén problémásnak mondható Afganisztánhoz, olyan szerencsés volt, hogy soha, egyetlen percig sem voltak nyugati civilizációjú országok gyarmatai – ellenben Arábia négyszáz évig állt oszmán elnyomás alatt, Irán pedig élethalálharcot vívott a törökökkel egész középkori-újkori történelme során. Ezek a konfliktusok persze nem szentesíthetnek semmiféle igazságos bosszúvágyat…
Milyen következtetéseket lehet mindebből levonni? Egyrészt a nyugat gyarmatosító múltja nem okolható a feléje az iszlám világból irányuló harag és gyűlölet miatt. Ha az imperializmus lenne a kiváltó ok, akkor egészen más emberek támadnának, egészen más célpontokat. Az igazi ok a doktrína (a Korán és a szunna) által szentesített és megkövetelt dzsihád, az iszlám hit terjesztésére irányuló törekvés, melyhez hozzátartozik a fegyveres erőszak is. A brit, a francia, a kenyai, nigériai, indiai káfir mind egyformán gyűlöletes célpontok, és a magát mindig az elnyomott mártír szerepében pozícionáló iszlám mindig megtalálja a magyarázatot az elpusztításuk szükségességére.
Másrészt az imperializmus mindig csak a nyugati keresztény (káfir) fehér ember vonatkozásában jelenik meg negatív konnotációval, egyébként vagy említésre sem kerül, vagy egyenesen pozitív felhanggal említik meg, mint például az arcpirítóan provokatív “kordobai aranykor” mítosza, amely nyolcszáz évre kivonta a forgalomból a nyugati civilizáció egyik legfontosabb elemét, az Ibériai-félszigetet, iszonyú kulturális és demográfiai csapást okozva. A dzsihád létezéséért tehát egyáltalán nem, jelenkori sikerességéért pedig egyetlen okból felelős a nyugati világ: azért, mert hagyja magát.
A cikk eredeti, rövidített verziója a Magyar Idők Vélemény rovatában jelent meg kutatónk tollából 2016. szeptember 10-én.